a, Saul király, avagy mit ne csináljon, milyen ne legyen egy vezető
Ebben a részben két király, Saul és Dávid hatalomhoz, felelőséghez és az emberekhez való viszonyát szeretném, ha azokat egymáshoz hasonlítva, párhuzamba állítva megnéznénk.
Mivel szokás a vezetők életútjának kiértékelését az előéletükkel kezdeni, tegyük most ezt mi is így.
Kortársak voltak, ismerték egymást, sőt, Dávid Saul lányát vette el feleségül.
Mindkettőjüket ugyan az az Isten, ugyan azon a prófétán keresztül, ugyan úgy és ugyan arra a szolgálatra, vezetői pozícióba, ugyan azon nép királyának hívta el, ugyan azzal az ígérettel és támogatással.
Úgy érzékelhető, hogy Saul pályafutása könnyebben, nagyobb emberi elfogadás és támogatás mellett, sikeresebben, egyből egy, az ellenség feletti nagy győzelemmel és nagy „társadalmi” elfogadással, támogatással indult. Saul megjelenésében is egy karizmatikus ember volt, aki termeténél fogva egy fejjel magasabb volt midenkinél, szó szerint kiemelkedett a tömegből, egy igazán fejedelmi megjelenésű személy volt.
Dávid alacsony, hét idősebb testér bátyja mellett csenevész és lenézett, nem sokra becsült fiúcska volt, akit a saját apja is szégyelt. Már kis gyerekként a mezőn őrizte apja juhait a medvék és az oroszlánok között, de nem sokat izgultak, hogy mi fog történni vele. Viszont Isten Dávidot ebben, ezt a helyzetet felhasználva készítette fel arra a harcra, amely kicsit később ismerté tette őt az egész világ előtt, amikor mintegy 14 éves gyermekként legyőzte azt a 3,5 m magas óriást, Góliátot, akitől és akinek szidalmazó, becsmérlő beszédeitől akkor már 40 napja, egy egész hadsereg remegett. Ennek a győzelmének titka az volt, hogy elutasítottságára nem az önsajnálatot választotta válaszul, mint ahogy ezt később Saul tette, hanem az Élő Isten keresésébe, a vele való közösségbe menekült, amit a Zsoltáraiból érthetünk meg.
„…Zsolt. 40,1 Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.
2 Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat.
3 És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.
4 És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét; sokan látták és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.
5 Boldog ember az, aki az Úrba vetette bizodalmát, és nem fordul a kevélyekhez és a hazugságra vetemedettekhez!
6 Sokat cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi értünk; semmi sem hasonlítható hozzád; hirdetném és elbeszélném, [de] többek, semhogy elszámlálhatnám….”
Ezért soha ne add fel te se, mert nem tudhatod, hogy ami ma egy szinte elviselhetetlen fájdalom, az nem lesz-e egy holnapi győzelmet előkészítő iskola. Nem tudhatod, hogy az alagút végén milyen kincsek várnak, ezért soha, de soha nem add fel. Ahhoz, hogy ez velünk is így legyen, csak egy dolog kell, hogy megtanuljunk mi is a fájdalmainkkal Istenhez, az ő jelenlétébe menni és a vele való közöségben keresni a vigaszt és a megoldást hozó választ.
„…Róm 8:28 Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik [az] [ő] végzése szerint hivatalosak…”.
Dávid élete tehát gyermekként sem volt könnyű, de ott a kivetettségben megtanulta azt a titok, aminek köszönhetően újból és újból győztesen tudott kijönni a legnehezebb helyzetekből is.
Szóval mi volt a különbség, mi okozta, hogy amíg az egyikőjük, Saul, aki az Istentől való elhívása és felkenetése ellenére, nem csak maga is gyalázatosan, a szemefénye, Istent félő fiával egy napon, egy vesztes, 40 éves uralkodás után mindent elvesztő emberként halt meg, de a családjára, az egész népére, országára is óriási pusztulást hozott, hét éves polgár háborút és nyomort hagyva maga mögött. Addig Dávid jó vénségben, tisztességben, az élettel betelve költözött el, látva felnőni a fiainak fiait is. Maga mögött pedig egy hatalmas, győztes és egy soha nem látott gazdagsággal és békével megáldott királyságot hagyott fiára, Salamonra,
De mielőtt a különbségekre rátérnénk, tudni kell, hogy a fentebb elmondott azonosságok mellett volt még egy dolog, amiben azonosak voltak. Egyikőjük sem volt hibátlan ember, mind ketten elestek bűnökben magán emberként is és vétkeztek, hibáztak, vezetőként is. Egyikőjük sem tudta tökéletesen követni Isten útmutatásait, Isten rendjét, egyikőjük sem tudta hibátlanul végezni a feladatát. Vagyis a különbséget nem ebben kell keresni. De akkor mi volt és hol jött be az a különbség, ahol teljesen más irányt vett a pályafutásuk.
Nos, próbáljuk meg ok-okozati összefüggéseiben nézve megtalálni, „a milyen gyökér, milyen gyümölcsöt terem” kérdésre a választ.
„…1Sám 15:10 Akkor szóla az Úr Sámuelnek, mondván:
1Sám 15:11 Megbántam, hogy Sault királlyá tettem, mert eltávozott tőlem, és beszédeimet nem tartotta meg. Sámuel pedig felháborodék és kiálta az Úrhoz egész éjszaka.
1Sám 15:12 És korán felkele Sámuel, hogy találkozzék Saullal reggel; és hírül adák Sámuelnek, [ezt] mondván: Saul Kármelbe ment, és íme emlékoszlopot állított magának; azután megfordula, és tovább ment és lement Gilgálba,…”
Ebből megláthatjuk, hogy Saul egy énközpontú ember volt, „…Saul Kármelbe ment, és íme emlékoszlopot állított magának;…”. Ez az én központúság határozta meg az érték rendjét, a világ nézetét. Ez volt az a gyökér, az a forrás, amelyből szükségszerűen gyümölcsként, következményként először „csak” az engedetlenség, majd az ellenszegülés is megtermet.
Dávid is bűnbe esett, amikor megkívánta és elvitette magához Bethsabét, pedig az férjnél volt. Majd amikor kiderült, hogy Betshabé terhes lett, egy ravasz trükkel megölettette a Betshabé férjét, hogy ne derüljön ki a disznósága, a házasságtörése. De mindezek ellenére volt egy jó tulajdonsága. Az ő életének, gondolkodás módjának középpontjában Isten és Isten Igéje állt, ezért amikor egy próféta szembesítette őt az elkövetett gonoszságával, tudott megtérni, tudta elismerni a bűnét és mert szembenézni, a következményekkel és tudta, merte a legnagyobb nyilvánoság előtt is felvállalni azt, mert tudott bízni az őt teremtő Isten megbocsátásában, segítségében és erre nézett.
„Zsoltárok 51 Dávid bűnbánati imája
1 Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára;
2 Mikor ő hozzá ment Nátán, a próféta, minekutána Bethsabéval vétkezett.
3 Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet!
4 Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet;
5 Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem [forog].
6 Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt; hogy igaz légy beszédedben, és tiszta ítéletedben.
7 Íme én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám.
8 Íme te az igazságban gyönyörködöl, amely a vesékben van, és bensőmben bölcsességre tanítasz engem.
9 Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.
10 Hallass örömet és vigasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, amelyeket összetörtél.
11 Rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnokságomat.
12 Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.
13 Ne vess el engem a te orcád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem.
14 Add vissza nekem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem. …”
Ugyan Dávid bűnének is lettek következményei, pl. e-miatt meghalt 4 gyermeke, de mégis ez az őszinte, Istent félő hozzáállása azt eredményezte, hogy tudott helyre állni, megtisztulni, megújulni és többet nem követett el ilyen bűnöket.
Ezzel szemben Saul, az önközpontúsága miatt először „csak” tagadásba, azután önigazolásba, majd legvégén mások hibáztatásába menekült. Ha valaki a bűnei, hibáival való szembenézés helyet a menekülésnek ezt az útját, módját, vagy bármilyen más formáját választja, az az ember, az a vezető egyrészt menthetetlenné válik, másrészt szükségszerűen ismételni fogja a bűneit, mert nem fog tudni kilépni azokból, hiszen azok csak a látható világban is megjelenő gyümölcsei egy, a nem látható világban (pl. lélek, vagy a jellem) lévő gyökérnek.
„… 1.Sámuel, 15:19 Miért nem hallgattál az Úrnak szavára, és [miért] estél neki a prédának, és cselekedted azt, ami bűnös az Úr szemei előtt? >>
20 És felele Saul Sámuelnek: Én bizonyára hallgattam az Úr szavára, és azon az úton jártam, amelyre engem az Úr elküldött; és elhoztam Agágot, az amálekiták királyát, és az amálekitákat elpusztítottam. >>
21 A nép azonban elvette a prédából a megsemmisítésre [rendelt] juhoknak és ökröknek javát, hogy megáldozza az Úrnak, a te Istenednek Gilgálban. >>
22 Sámuel pedig monda: Vajon kedvesebb-e az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél! >>
23 Mert, [mint] a varázslásnak bűne, [olyan] az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés. Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvetett téged, hogy ne légy király….”
Ezért nagyon fontos, hogy egy vezető tudjon, merjen szembenézni a hibáival, rossz döntéseivel, épp úgy, mint a magán emberként elkövetett bűneivel.
A felelőséghez való viszonyulásuk és a hibáikkal, félre csúszásaikkal való szembenézés.
Saul úgy érezte, félelemből, hogy ha kiderülnek a gyengéi, a hibái, a rontásai, akkor majd veszít a népszerűségéből, vagy bizalmatlanokká válnak vele szemben az emberek esetleg meg is vetik őt és meggyengül a pozíciója.
„…1Sám 15:23 ….Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, ő is megvetett téged, hogy ne légy király.
1Sám 15:24 Akkor monda Saul Sámuelnek: Vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát és a te beszédedet; [de] mivel féltem a néptől, azért hallgattam szavukra…”
Ezen kívül Saul egy egoista, énközpontú ember is volt, aki önmagára nézet.
„…1Sám 15:12 …..és hírül adák Sámuelnek, [ezt] mondván: Saul Kármelbe ment, és íme emlékoszlopot állított magának; …”
„….1Sám 22:8 Hogy mindnyájan összeesküdtetek ellenem? És senki sincs, aki tudósítana engem, hogy fiam szövetséget kötött Isai fiával? És senki sincs közöttetek, aki szánakoznék felettem, és megmondaná nekem, hogy fiam fellázította szolgámat ellenem, hogy leselkedjék utánam, mint ahogy e mai napon megtetszik?...”
Ebből a gyökérből, az énközpontúságból és a saját maga sajnálatából nőt ki az a gyümölcs, ami az emberektől és az emberek véleményétől való félelmében jelent meg. Egy vezető soha sem lehet népszerűség hajhász, mivel ez mindig tört vet az emberek lába elé.
„….Péld 26:28 A hazug nyelv gyűlöli az általa megrontott [embert], és a hízelkedő száj romlást szerez….”
Egy vezetőnek az igazságot és a jogosságot kell keresnie, nem az emberek elfogadását, dicséretét. Egy vezető számára nem lehet mérőzsinór a többség tapsolása, mert az Írott Ige és a történelem is megmutatta, hogy a többség mindig rossz irányba ment. A vezetőknek pedig pont az az egyik dolga, hogy megmutassák a helyes irányt, ami nem feltétlenül hoz népszerűséget.
„….Gal 1:10 Mert most embereknek engedek-e, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-e tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék…”
Ezt követően, ahogy Isten levette róla a kezét, Saul még vagy 30 évig királyként uralkodott, de ebben már magára maradt. Innentől kezdve a vezetői döntéseit egyre inkább önmagából, érzelmeiből, saját kútfőből hozta meg. Úgy hiszem, meg lett volna a lehetősége arra, hogy elfogadja azt a tényt, amit Isten Sámuelen keresztül már közölt vele, hogy Isten Dávidot választotta ő helyette királynak és ezért a hivatalát önként letegye és átadja azt Dávidnak, akiről tudta, hogy Isten már felkente ő helyette, de a lehető legrosszabb döntést hozta meg, elkezdte Dávidot üldözni. Több alaklommal is megpróbálta megöletni, kétszer személyesen is át akarta szúrni a lándzsájával, de Dávid félre hajolt. És ezeket a tényeket az emberek is tudták, ami tovább növelhette Saul félelmeit és bizonytalanságát, de érdekes módon mégis a királyság működött, de hogyan?
„…1Sám 14:52 A filiszteusok elleni háború pedig igen heves volt Saulnak egész életében; azért, ahol csak látott Saul egy-egy erős vagy egy-egy bátor férfit, azt magához fogadta…”
Először is létre hozott egy állandó, fizetett sereget és egy olyan „vezérkart”, ahol mindenkinek a megélhetése, pozíciója az ő „kegyeitől” függött.
„…1Sám 22:7 Monda azért Saul az ő szolgáinak, akik mellette állottak: Halljátok meg Benjáminnak fiai! Isainak fia adni fog-e nektek mindnyájatoknak szántóföldeket és szőlő[hegyeket], és mindnyájatokat ezredesekké és századosokká fog-e tenni,
1Sám 22:8 Hogy mindnyájan összeesküdtetek ellenem?...”
majd következő lépésként ezeket az embereket megvásárolta, korrumpálta, valós érdemeik és teljesítményeik felett „jutalmazta”, azután pedig szembe állította, megzsarolta őket azzal a valósággal, hogy Dávid király rendszerében, ahol a pozíciókba érdem és valós teljesítmény alapján kerülnek az emberek, ők javarészt elvesztenék a kiváltságaikat, jó megélhetésüket, ezzel akarva megvásárolni, kizsarolni a vezetés felé való hűségét.
1Sám 22:9 Akkor felele az edomita Doég, aki Saul szolgái közt állott: Én láttam, hogy az Isai fia Nóbba ment vala az Akhitób fiához, Akhimélek paphoz.
1Sám 22:10 Aki őérette megkérdé az Urat, és eleséget adott neki, sőt a filiszteus Góliáth kardját is neki adá.
És látjuk, hogy ez a megvásárlásos, zsarolós korrupciós hatalom építés működött és egyből lett is egy jelentkező, aki úgy érezte, hogy itt van a lehetőség arra, hogy még jobban be tudja biztosítania a helyét a Sauli rendszerben.
1Sám 22:11 Akkor elkülde a király, hogy elhívják Akhimélek papot, az Akhitób fiát és atyjának egész háza[népét], a papokat, akik Nóbban valának; és eljövének mindnyájan a királyhoz.
1Sám 22:12 És monda Saul: Halld meg most te, Akhitóbnak fia! Ő pedig monda: Ímhol vagyok uram.
1Sám 22:13 És monda neki Saul: Miért ütöttetek pártot ellenem, te és Isainak fia, hogy kenyeret és kardot adtál neki, és őérette megkérdezéd az Istent, hogy fellázadjon ellenem, hogy leselkedjék, mint ahogy most történik?
1Sám 22:14 És felele Akhimélek a királynak, és monda: Minden szolgáid között kicsoda hűségesebb Dávidnál, aki a királynak veje, és aki akaratod szerint jár, és tisztelt [ember] a te házadban?
1Sám 22:15 Vajon csak ma kezdém-e az Istent őérette megkérdezni? Távol legyen tőlem! Ne tulajdonítson olyat a király szolgájának, sem atyám egész háza[népének], mert erről a dologról semmit sem tud a te szolgád, sem kicsinyt, sem nagyot.
1Sám 22:16 A király pedig monda: Meg kell halnod Akhimélek, neked és a te atyád egész háza[népének]!
Az énközpontúság és amikor valaki a befolyását hazugságra építi, az mindig vagy kevélységgel, elbizakodottsággal, vagy a másik végletbe eséssel, félelem és bizonytalansággal jár és ilyenkor már ott is ellenséget lát a talajt a lába alól kicsúszni érző vezető, ahol barátok vannak. Erre a helyzetre pedig az egyik általános válasz az egyre nagyobb dózisú agresszió.
Ezt láthatjuk a lenti példából is, ahol az a Saul, aki először csak egyedül Dávidot próbálta megöletni,
„…1Sám 18:17 És monda Saul Dávidnak: Íme idősebbik leányomat, Mérábot neked adom feleségül, csak légy az én vitéz fiam, és harcold az Úrnak harcait; mert [azt] gondolá Saul: Ne az én kezem által vesszen el, hanem a filiszteusok keze által…”
majd egy másik alkalommal már személyesen is megölni,
„…1Sám 18:11 És elhajítá Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem; de Dávid két ízben is félrehajolt előle
1Sám 18:12 És félni kezde Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozék…”
egy idő után pedig már egész csoportokat, kezdett ellenségnek látni és először „csak” 85 papot, majd egy egész várost, Nóbot, asszonyostól, gyerekestől, csecsemőstől kiírtatott.
1Sám 22:17 És monda a király a poroszlóknak, akik mellette állának: Vegyétek körül és öljétek le az Úrnak papjait, mert az ő kezük is Dávid mellett vala, mert tudták, hogy ő menekül, és még sem mondták meg nekem. A király szolgái azonban nem akarták kezeiket felemelni, hogy az Úrnak papjaira ohanjanak.
1Sám 22:18 Akkor monda a király Doégnak: Fordulj [nekik] te, és rohanj a papokra. És ellenük fordula az edomita Doég, és ő rohana a papokra. És azon a napon nyolcvanöt embert ölt meg, akik gyolcs efódot viselének.
1Sám 22:19 És Nóbot [is], a papok városát fegyvernek élével vágatá le, mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt; az ökröt és szamarat és bárányt, fegyvernek élével
Ez a „spirál” egyrészt a jogtalanul gyakorolt, hazugsággal fenntartott hatalom természetéből fakad, szükségszerű következménye annak, amikor valaki az igazságtól elszakadva, de minden áron hatalomban akar maradni, mivel hazugságra nem lehet tartós rendet építeni, a hatalom megtartása érdekében. Ilyenkor, mint megoldás, mindig előkerül az eszköz tárból a gyilkosság és a tömeg gyilkosság is. Ezt sajnos történelmi példák sorából is láthatjuk. Gondoljunk csak a hitleri, vagy a sztálini uralomra, amikor a megfélemlítés, a más gondolkodású emberek bebörtönzése, megölettetése minden napos gyakorlattá vált. És mivel az igazságot próbálják meg helyettesíteni ezekkel a megfélemlítéssekkel és terrorral, de ez nem lehetséges és amint már mondtuk, hazugságra nem lehet semmit sem tartósan felépíteni, ezért az is szükségszerű, hogy az először csak kicsiben, érzelmi manipulációkkal induló illegális hatalom gyakorlás egy idő után, a terror egyre erősebb szintjére, majd a gyilkosságok szintjére is felnövekedjen, majd egy idő után egész népcsoportok, vagy városok váljanak céltábláivá.
