A váci közművelődésről
A „kulturális” vállalkozások csapdájában
A művelődés – oktatás, nevelés, közművelődés – folyamatainak, elemeinek adásvétele, bérbeadása nyereséggel kecsegtető bevételi forrást jelent. Mivel a műveltség az egyik legfontosabb státuszképző tényező, az előállítására, gyarapítására hivatott intézmények működését nem lehet szőröstül-bőröstül alávetni a kereslet-kínálat viszonyainak, a hétköznapi haszonelvűségnek – bármennyire is szűkülnek a pénzügyi keretek.
Amennyiben egy közművelődési intézményben beáll a piaci viszonyok dominanciája, mechanikusan működő szolgáltató egységgé válik, ahol a bevételorientáltság egy ponton túl óhatatlanul korlátozza vagy megöli a tartalmat. (Bedobunk a gépbe egy zsetont, az meg kiköp nekünk egy Tóth Gabit vagy ilyesmit, netán Demeter Szilárdtól egy magyar nótát arról, hogy nem kell nekünk több kulturális intézmény, mert a nép már így is túlművelte magát.) Akár tudatosul bennük, akár nem, óriási szakmai-politikai-morális felelősséget viselnek azok a hivatástudattal megvert művelődésszervezők (alias népművelők), akik a mai viszonyok között arra vállalkoznak, hogy egyetemes relevanciájú értékeket, hétköznapokat emelő mintákat állítsanak elénk. Minden ellenük dolgozik. Az értékteremtő-értékátadási folyamatok legnagyobb akadálya az átlag magyar megzuhant műveltségi szintje, politikai célokat szolgáló züllesztése; a nyugati tömegkultúra primitív áramlatainak térhódítása; a közművelődési rendszer folyamatos csonkolása. Ebben a sötét erőtérben kell olyan ösvényeket találni, amelyeken még lehet araszolni a fény felé, amelyeket még nem torlaszoltak el teljesen az illiberalizmus talajmenti eszméiből sarjadt tilalomfák és a kitervelt alulfinanszírozás akadályai.
A váci közművelődés – az esetleges látszatok ellenére – egyre nehezebb helyzetbe kerül. A szektor egészére a hiánygazdálkodás, városházi apparátusára jobbára a célnélküli sodródás a jellemző. Az egymást váltó önkormányzati döntéshozók e tekintetben vagy kártékony kultúrharcosok, vagy tehetetlen, motiválatlan szürkék. Nincs, nem is születhet releváns közművelődéspolitikai koncepció, mivel nincs kiérlelt városépítési eszme, fejlesztési irány se, amihez igazodni lehetne. Az aktuális városvezetések egyre kevésbé értik a várost, tarol az ötletelés, a rögtönzés. Így aztán a közművelődésben szárnyalhat az értékrelativizáló vállalkozói szellem. A piaci felfogás eluralkodása következtében a magánszférából támadó profitéhes „kulturális” vállalkozások egyre nagyobb szerephez jutnak. Koncepciók, folyamatok, rendezvények jogai, lehetőségei cserélhetnek gazdát, ami önmagában még nem jelentene problémát, amennyiben az illetékesek tartalmilag kézben tudnák tartani a maguk által kiszervezett, támogatott projekteket és képesek lennének megakadályozni üzleti partnereik nyerészkedésen alapuló értékválasztásait. Azonban úgy tűnik, ehhez hiányzik az akarat (mert tettestársat nem bántunk) és a felkészültség (mert az nem követelmény). Az egyes elemeiben faluvégi búcsúvá silányuló legutóbbi világi vigalomban például (amiből jószerével csak a körmenet hiányzott) az érték, a giccs, a vásári mutatvány olyan párját ritkító zagyva elegyét kínálták egy gyékényen, ami a kulturális igények előre megfontolt gyérítésének minősített esete. A konzekvens, egységes értékirányultságnak a nyomait sem lehetett felfedezni. Nyilvánvaló a rendezvény mögött álló városvezetés behízelgő politikai szándéka a minél nagyobb népszerűség elérésére. Nem mentség rá, hogy ezt tette az előző és ezt fogja tenni a következő garnitúra is. Az „összművészeti fesztivál” (sic!) gagyimentes elemeit néhány váci produkció és egy-egy pop-rockba oltott koncert jelentette. Miért nem merünk nagyot álmodni és próbáljuk magunkat feltolni Európa kulturális térképére egy valóban európai színvonalú, nemcsak nevében összművészeti rendezvénnyel? Történelmi-kulturális tradícióink, szunnyadó kompetenciáink feljogosítanak erre. Ez lenne az igazi városmarketing, nem a helyi sajtó hazabeszélései, meg a Duna-parti sör-bor-pálinkaivó magyarságpróbák, amik a kultúrát viszik, a bevételeket meg hozzák – csak az a kérdés kinek, mennyit és miért?
A 2010-es rendszerváltást követően meghirdetett kulturális ellenforradalom kies városunkban is bedöntötte a szabadszellemű kultúraépítést és megtagadta a világunkat addig igazgató értékrend alapjait. Ennek következményeként a közművelődésben (is) dúlt a protekcionizmus, a dilettantizmus, a didaktikus, múltba révedő ideologizálás, a kereskedelmi (vállalkozói) szempontokat érvényesítő, primer (alapfokú) kulturális igényeket kielégítő (és konzerváló) tömegrendezvények kultusza, amelyet a „minél többen tolongunk, annál nagyobb a siker – meg az üzleti haszon” típusú hamis sőt cinikus felfogás éltetett és sajnos éltet ma is. Azért ne tagadjuk, az előző két önkormányzati ciklusban akadtak elismerésre méltó mozzanatok is, mint például – diszkrét bája ellenére – a Váci Dunakanyar Színház létrehozása vagy a VéNégy Fesztivál befogadása. Ám ezek sem feledtethetik a „kulturális értékbűnözés” szabadjára engedését, a közművelődési folyamatok politikai kontroll alá helyezését.
A 2019-es önkormányzati fordulatot követő helyi restaurációs lépések bár nyitottabb, frissebb szellemiséget áramoltattak a váci közművelődésbe, a rendszer működését továbbra is a sematikus, belterjes gondolkodás, az unott sablonok jellemzik. Innovációnak, tartalomfejlesztésnek híre-hamva sincs. Holtpontra jutottunk, ahonnan sem a közművelődési mikrofolyamatok irányába, sem az európai léptékek felé nem törünk utat. Tapicskolunk a középszerben, a megszokásban, és a politikai, egzisztenciális túlélés érdekében az értékek bemutatása mellett-helyett az értékek elárulása, kiárusítása felé óvatoskodunk.
Rosszul hangzik, az is: a szaporodó Duna-parti vurstlikra, színpadi érdekességekre ráfogjuk, hogy kulturális rendezvények, miközben jobbára álcázott vendéglátóipari projektek, mohó vállalkozói ügyeskedések. Ezekért kifejezetten káros időről-időre legyalulni a parkot, törni a sétautak betonját és kamiondepónak használni a város legértékesebb zöldövezetét. Mindazonáltal kellenek az ilyen közösségi alkalmak is, csak nem itt, hanem egy másutt kijelölt-kiépített rendezvényzónában, ha úgy tetszik egy – akár folyamatosan működtethető – „váci tivoliban”. Ott legalább nem kell a „magaskultúra” díszletei mögött bujkálva termelni a jókedvet, amire egyébként, félreértés ne essék, ugyanúgy szükség van, mint a nehezebben megfejthető produkciókra.
A vállalkozói szellem elsősorban nem a bevételek mindenek felettiségét, hanem új utak keresését jelenti az értékek létrehozásának, bemutatásának folyamatában. Az pedig kísérletező akaratot és képességet, alkotó gondolkodást feltételez. Alapvetően nem a cégjogi felálláson (hogy nonprofit vagy nem nonprofit a működési forma), hanem a szakmai felkészültségen, elkötelezettségen valamint a tulajdonos felfogásán múlik, hogy egy intézmény a celebkultúra, az erőspistaevő-viadalok világa vagy az értékalapú önépítés útjai felé „tereli” a népet.
A leépítés építése
Az önkormányzat a múzeum, a könyvtár és a levéltár összevonására készül. A jelenlegi gazdasági-művelődéspolitikai környezetben a működőképesség megőrzése nem kis feladat. Ám ezeknek az intézményeknek a léptékét és profilját figyelembe véve az anyagi és szakmai szempontok mechanikus szembeállításával végrehajtott integráció még ebben a nyomorúságos helyzetben is inkább okszerűtlen, mint célszerű.
Az összevonás, a közös kalapból való gazdálkodás szükségszerűen az intézmények irányítási, gazdasági, szakmai autonómiájának, alanyi jogú építkezési lehetőségeinek korlátozásával, csorbításával jár. Más felelősségi viszonyok, ösztönző motívumok alakulnak ki, amelyek óhatatlanul az érdemi működés szűküléséhez vezetnek. Az új felállásban a társulás tagjainál a vezetésnek való megfelelés elnyomja a szakmai törekvéseket, a kezdeményezőkészséget. Az intézmények között nemkívánatos versenyhelyzetek, konfliktusok alakulnak ki. Az elmúlt évtizedek során a váci közművelődési rendszerben az ideológiai-politikai rángatások, az igazodási kényszerek és a fokozatosan csökkenő kvalitások visszafogták az innovációt. Az összevonás végső soron ennek a leépülési (leépítési) folyamatnak egy újabb jelentős mozzanata.
A három intézménynek alapvetően eltérő a jellege, más az eszköz- és célrendszere. Szakmailag nem alátámasztható, hibás lépés közös gazdálkodási háttérrel egybeterelni őket. Kiváltképp érthetetlen a levéltár bepréselése az új szervezetbe. A váci levéltár európai színvonalon működő tudományos intézmény, a közigazgatáshoz és nem a közművelődéshez sorolható. Beolvasztása egy tevékenységidegen közegbe különösen kártékony elképzelés.
Az összevonásból származó működési költség megtakarítás az önkormányzati költségvetés nagyságrendjéhez képest elenyésző jelentőségű. Ennek ellenére készülnek léket ütni a város húzóágazatának számító kulturális szektor három zászlóshajójába. A már fentebb idézett, szidolozott nemzeti szócső azt harsogja, sok a zene, ezért három zenekarból egyet kell csinálni. Bűn lenne ezt a logikát követni.
Nem akar összeállni a kép
Az elmúlt közel másfél évtizedben a váci közművelődés nem elhanyagolható részét, a művészetpolitika csaknem egészét kiadták gebinbe. A gebinesek pedig a végtelenben sem találkozó párhuzamos érdekek következtében jelentős érték- és presztízsveszteséget okoztak Vácnak. Ennek a szisztémának a kritikátlan fenntartása, meg a mostani intézmény-összevonási szándék alapvető kérdéseket vet fel a város jelenlegi kulturális irányításának minőségével kapcsolatban.
(DEK)
